Az Európai Parlament régóta vívja harcát az emberi jogok védelméért és terjesztéséért, az Unión belül és kívül egyaránt. Napjainkban, a képviselők harcos szerepvállalásának köszönhetően, az emberi jogok az Unió külpolitikájának középpontjában állnak.
Az emberi jogokról folytatott párbeszéd nem süllyedhet a kávéházi beszélgetések szintjére és nem szorítkozhat a kulturális és történelmi különbségek megvitatására. Ezeket a szempontokat emeli ki a Parlament legutóbbi jelentése az emberi jogok 2002-es helyzetéről a nagyvilágban. A képviselők többször is figyelmeztették a Tanácsot és a Bizottságot, hogy a politikai tárgyalások, a segélyek elosztása és a harmadik országokkal kötött egyezmények aláírása során fordítsanak különös figyelmet az emberi jogokkal kapcsolatos követelményekre.
A politika és eszközei
Az európai képviselők évtizedek óta küzdenek azért, hogy az emberi jogok és a demokrácia kiterjesztése az Unió külpolitikájának középpontjába kerüljön. E követelések konkrét formát öltöttek a Maastrichti és az Amszterdami szerződésben, amely megteremtette ezen célok eléréséhez nélkülözhetetlen törvényi alapot. Ezenkívül a Parlament hozta létre azt a költségvetési forrást, amely lehetővé teszi az Unió számára, hogy olyan eltérő területeken finanszírozzon projekteket, mint a civil oktatás, a független médiumok biztosítása, a nőkkel szembeni erőszak megelőzése, a rendőrségi testületek létrehozása...
Visszatérő kikötés
Az Unió a Parlament nyomására építi be rendre az emberi jogokra vonatkozó kikötéseket a harmadik országokkal kötött egyezményekbe. E kikötések az egyezmények megvalósulásának feltételei: amennyiben a szóban forgó harmadik ország megsérti az emberi jogokat, az egyezmény felfüggeszthető. Ez a politika fokozatosan alakult ki az 1990-es években, majd 1995-től szisztematikussá vált. 1995 előtt mintegy harminc, azóta pedig mintegy húsz aláírt egyezmény tartalmaz ilyen jellegű rendelkezéseket.
Az elvek és követelések hangoztatása azonban nem elegendő. Alkalmazni is kell azokat. A képviselők jól tudják, hogy a kikötés tényleges tiszteletben tartása mindenekelőtt a tagállamok politikai szándékaitól függ, hiszen az egyes tagállamok önös érdeke akadályt gördíthet az Unió hatékony fellépése elé. A Parlament véleménye szerint az akadály leküzdéséhez a kikötéseket pontosan körülírt alkalmazási mechanizmusnak kellene kísérnie, hogy az Unió mindvégig nyomást gyakorolhasson a harmadik országokra. A Parlament sajnálattal veszi tudomásul, hogy nincs elegendő beleszólása a konzultációkhoz vagy a kétoldalú egyezmények felfüggesztéséhez vezető döntésekbe az emberi jogok megsértése esetén.
A Parlamentnek van azonban egy fontos fegyvere: a jóváhagyása nélkül nem léphetnek hatályba a kétoldalú egyezmények. Volt már rá példa, hogy a Parlament nem tagadta ugyan meg a jóváhagyást, de időhúzással gyakorolt nyomást a harmadik országokra. Ez történt például 1993-ban, egy Szíriával kötendő egyezmény esetében; minden jel arra mutat, hogy e nyomásgyakorlás tette lehetővé számos szíriai zsidó kivándorlását. Az időhúzásnak köszönhetően meghallgatásokat is tarthatnak, amelyekre a harmadik országok politikai hatóságait hívják meg, hogy azok kifejthessék és megerősíthessék emberjogi politikájukat. Az EP olykor határozatban gyűjti összi a jóváhagyáshoz szükséges feltételeit. Ez történt például ebben a parlamenti ciklusban az Egyiptommal, Libanonnal és Algériával kötendő együttműködési egyezmények esetében, amikor az EP küldöttsége a helyszínen vizsgálta meg a körülményeket. Pakisztánnal azért fagyasztották be az egyezményt, mert az emberi jogi helyzet rosszabbodását tapasztalták.
Állandó felügyelet
Az EP havonta tartott strasbourg-i plenáris ülésein mindig vitatéma az emberi jogok megsértése a világban; rendszeresen fogadnak el határozatokat. A képviselők kiemelt figyelemmel, különösen kritkusan kezelik a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, a valóban demokratikus választásokat és az igazságos bíráskodást. Számos tekintélyelvű kormányt marasztaltak el az ellenzéki erőkkel szemben tanúsított erőszak vagy megfélemlítés miatt; e kormányok heves reakciója azt sejteti, hogy a Parlament határozott fellépése is az erkölcsi nyomás fontos eszköze. A képviselői nyomás hatására egyes országok hatóságai immár máshogy viszonyulnak az emberi jogi aktivistákhoz és az ellenzéki politikusokhoz: ez történt a szíriai Ryad al-Turk, az egyiptomi Saad Eddine Ibrahim vagy éppen a tunéziai Hamma Hammami esetében.
A Parlament minden évben megvizsgálja, hogy világszerte mennyire tartják tiszteletben az emberi jogokat. A plenáris ülésen megvitatott, határozattal kísért éves jelentés felhívja a figyelmet a tarthatatlan helyzetekre és konkrét lépéseket javasol az Unió hatékonyságának és következetességének növelésére ezen a területen. Az emberi jogi helyzettel kapcsolatos legutóbbi, 2002-es (2003 szeptemberében megvitatott) jelentés mindenekelőtt kiemeli, hogy a vallási intolerancia a világbékét fenyegeti. A 2001-es jelentés az emberkereskedelmet és a terrorizmust helyezte középpontba, míg a 2000-es jelentés a véleménynyilvánítás és a média szabadságát emelte ki.
Konkrét szerepvállalás
A havi vitákon és az éves jelentéseken kívül a Parlament gyakran támogatta uniós megfigyelők küldését a harmadik országokban tartott választásokra, és sokszor részt is vett e küldöttségekben. Az EP tagjai vállalták el a küldöttségek elnöki tisztjét. A képviselők azonban úgy vélik, hogy a megfigyelőknek nemcsak a választási időszakban kellene szerepet vállalniuk, hanem az azt követő tevékenységekből is ki kellene venni a részüket.
Az elmúlt években a Parlament szankciókat (például fegyverembargót vagy a közösségi segélyek befagyasztását) követelt és szabott ki azokra az országokra, amelyek folyamatosan megsértik az emberi jogokat. Ez történt Zimbabwe, Haiti, Libéria, Szomália, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Sierra Leone, Indonézia és Moldávia esetében. A következetességet fenntartandó, 2002-ben a Parlament nem engedett be két, zimbabwei küldöttet az EP épületében tartott közös ACP-EP parlamenti ülésre, vízummal kapcsolatos problémák miatt. Ez a lépés lényegében véget vetett az összejövetelnek.
